FIÚK, azaz Fischer Iván Új Karmestereket mutat be – ez a program neve, amely kivételes lehetőséget kínál három tehetséges fiatal dirigens számára. Egyiküket most a karmesteri pályakezdésről, a kontaktusteremtésről és a Fesztiválzenekar alkatáról kérdeztük.
Magyar Narancs: Kezdjük a legkézenfekvőbb kérdéssel! Hogyan lettél karmester?
Dubóczky Gergely: Úgy, hogy beültem egyszer egy János-passióba lapozni a csembalista mellé. Megszólalt körülöttem a nyitótétel, és azután nem volt kérdés, hogy én ezzel fogok később foglalkozni. Mondhatnám, hogy innen egyenes út vezetett a karmesterség felé, de inkább vargabetű volt az, hiszen a Zeneakadémia elvégzése előtt azért szereztem még egy matematikusi diplomát is. Ám igazából végig nyilvánvaló volt számomra, hogy egyszer csak a zenélés lesz majd az életem.
MN: Egy karmester pályaindulása nehezebb, mint, mondjuk, egy hegedűsé, hiszen az ő „hangszere” egy zenekar, az egyik fő eszköze pedig a tekintély, s fiatalon mindkettőt nehéz megszerezni. Ahogy épp Fischer Iván fogalmazott: „sokkal jobb öreg karmesternek lenni”.
DG: Bizonyos, hogy egészen korán meg kell tanulnunk gyorsan dolgozni, mert egy karmesternek nem lehet kilométereket gyakorolni, mint egy hegedűsnek. Erre egyébként az élet s benne a koncertélet felgyorsulása is rákényszeríti az embert. De ami fiatal és idősebb karmester számára egyaránt a legfontosabb feladat: a kontaktus folyamatos keresése és fenntartása a zenekarral. Ez voltaképpen még a technikai felkészültségnél is fontosabb. E készségek fejlesztésére is jók lehetnek például a karmesterversenyek: idén nyáron Portugáliában részt is vettem egy ilyenen.