Kortárs operáról, kortárs zenéről és a klasszikusok kortárs voltáról is beszéltünk Dubóczky Gergellyel, aki a héten a Budapesti Operettszínházban vezényli a Kreatív Kapcsolatok című opera újabb előadásait. BÓKA GÁBOR interjúja.

Dubóczky Gergely (fotó: Raffay Zsófia)

– A héten újra színre kerül a Budapesti Operettszínházban Beischer-Matyó Tamás Kreatív kapcsolatokcímű operája – ez adja beszélgetésünk közvetlen apropóját. Igaz, hogy voltaképpen beugrással kerültél a produkcióba?

– Tulajdonképpen igen. Úgy alakult, hogy akiket előttem felkértek, valamilyen módon mégsem tudták vállalni a bemutatót – van ilyen, néha összecsúsznak a dolgok az ember életében. Már bőven zajlottak a próbák a miskolci bemutatóra (az opera először a Bartók Plusz fesztiválon volt látható), amikor szóltak nekem, ráadásul akkor, 2016 tavaszán a Wagner-napokon is közreműködtem, tehát nekem sem volt egyszerű megoldani. De nagyon örülök, hogy elvállaltam: egyrészt azért, mert fontosnak tartom a kortárs zenét, másrészt azért, mert hallatlanul izgalmas produkció született. A Budapesti Operettszínház repertoárján is új színfoltot jelent a mű: nagyszerű, bátor döntés, hogy vállalták a bemutatását, s a színház más stílushoz szokott zenészeitől is maximális odaadást tapasztaltam. Kamaraoperáról beszélünk, aminek modern és izgalmas a témája, az előadás rendezője pedig Székely Kriszta, akinek a munkáit a Katona József Színházból is ismerhetjük. Mindössze négyszereplős a darab, a partitúra pedig hihetetlen stíluskavalkádot tartalmaz: ugyanúgy van benne Puccini, mint tangó vagy éppen jellegzetes musicales fordulatok – az egész nagyon érdekes összképet ad. A zenekar mindössze tizenegy főből áll, és az egykori Moulin Rouge-ban, a mai Kálmán Imre Teátrumban játsszuk, ami nagyon eredeti helyszín, érdekes adottságokkal – és mindez összességében nagyon jól illik a darab hangulatához. Az egésznek intim jellege van attól, hogy pici térben, pici zenekarral, kevés szereplővel szólal meg.

– A kortárs zene, kortárs színház, kortárs opera nagyon széles palettán mozgó fogalmak. Te hol helyeznéd el ezen a Kreatív kapcsolatokat?
– Van egy bonmot, miszerint csak kortárs zene van; egy előadás csak akkor jó, ha aktuális. Nem szeretek ilyen frázisokat pufogtatni, mégis: ha erős kategóriákat alkotunk, abból aztán olyan skatulyák lehetnek, amelyekből nehéz kitörni. A Don Giovanninak ugyanolyan aktuálisnak és frissnek kell hatnia az előadás jóvoltából, mint egy tegnap elkészült partitúrának. Én minden kortárs zenei előadásommal arra törekszem – mert sok modern zenét játszunk együttesemmel, a Budapest Sound Collective-vel, köztük úgynevezett komponált koncertprogramokat is –, hogy a hallgatók megértsék: minden zenemű a saját szabályai szerint épít föl egy világot – és arra rá lehet csatlakozni. Ez sokkal kevésbé bonyolult, mint amennyire álatlában félnek tőle. Az a tapasztalatom: ha a közönség hagyja, hogy ez a váltás végbemenjen benne, akkor onnantól minden működik a maga útján. Éppen ezt segítik elő a már említett komponált koncertprogramok: kizökkentik a hallgatót a megszokott mederből. Ha egy Purcell-darab után Dukay Barnabás következik, azt nem lehet prekoncepcióval hallgatni. Nem vehetem elő a „kortárs fülemet”, mert annyira más módon kezd működni a hangok közötti kapcsolat, hogy eszünkbe sem jut, hogy amit hallunk, az voltaképpen kortárs muzsika.

– Milyen elvek mentén tervezed a komponált koncertprogramokat?

– Elvileg van egy központi téma, amit körbe szeretnénk járni. A folyamatban lévő kortárs sorozatunkban a hang bizonyos fizikai tulajdonságait mutatjuk be: a hang és a tér viszonyát – ezt játszottuk a CAFe Budapesten is –, aztán volt egy, ami a hangszínről szólt… Ez a vezérelv olyan, mint egy kiállítás alapgondolata: úgy válogatom össze a darabokat, hogy valamilyen módon mindegyik ennek a szolgálatában álljon. Így viszont minden további nélkül egymás mellé kerülhetnek akár öt évszázadnyi különbséggel született művek is.

A teljes interjú itt olvasható: Opera-Világ